Gyula Illiés ~ A Ginevra davanti al Monumento della Riforma

Sul modello di Cristo
selve di croci, ma nemiche,
dilagarono per l’Europa:
per ridurre in cenere qua il simulacro, « l’idolo »,
là « il libro fraudolento »
bruciati città, villaggi,
semibarbari mercenari
divorarono carne d’uomo; incendio fu opposto a incendio, orrore a orrore,
finché non venne: « la vittoria »?
Il tempo. È saggio, paziente
e leggermente ironico.

 

 

A Ginevra davanti al Monumento della Riforma

 

143 passi è lungo il monumento. Come
un messaggero che reca l’estremo
saluto di un milione di assassinati, li ho
percorsi tutti, davanti alla fila delle statue.
Calvino, Knox, Farel, Béza. E i torvi
capitani della fede militante, le teste
taurine, i Guglielmi, i Coligny, i Cromwell
e l’eroe coll’accetta, Bocksay,
mi guardavano. Ritrarmi è stato necessario:
solo allontanandomi riuscivo a vederli
tutti insieme. Sono indietreggiato verso il giardino,
gli alberi, la fresca oggettività della mia anima.

Stavano di fronte a me,
come in caserma,
a rapporto:
soldati impettiti sull’attenti,
scattati avanti di un passo
dalla roccia del fondo,
dal massiccio del tempo
pietrificatosi alle loro spalle.

Balzati avanti, alla luce del sole
tornano rigidi sassi, nel silenzio.
Loro voce è l’atto, oramai,
che commenta se stesso col tempo.
Morti, irrigiditi sull’attenti, parlate

o devo farlo prima io?

« Stavate lì, perché altro non si poteva »,
e il compromesso non esiste e Dio sputa chi è tiepido:
il grande disegno vi sopravvive come oggetto:
e… quanta verità stringete ancora in pugno?
Si era chiuso, il vostro pugno, su un solenne giuramento
quattro secoli fa: nel marmo, nell’eterno
continua a stringere, convulso, bibbia e spada.
Fu la furia ardente di un innamorato,
l’ansia per una meta: ma la meta, una volta raggiunta,
che cosa vi ha dato?
Ve lo siete mai chiesto?
E se la risposta non vi piacesse?
Io sono pronto a esibirla:
è penosa anche per me.

Saldamente attestati, arsi dalla verità del Signore;
dirimpetto, un campo gonfio di uguale fiamma:
poi, come sempre, hanno deciso,
non la ragione, ma il ferro
e il fuoco.
Per la salute eterna dell’anima,
strazio di corpi nel dolore
sui campi di battaglia, su forche e patiboli,
sui pali, sulla ruota, su strumenti ingegnosi
di nuove torture.
Sul modello di Cristo
selve di croci, ma nemiche,
dilagarono per l’Europa:
per ridurre in cenere qua il simulacro, « l’idolo »,
là « il libro fraudolento »
bruciati città, villaggi,
semibarbari mercenari
divorarono carne d’uomo;
incendio fu opposto a incendio, orrore a orrore,
finché non venne: « la vittoria »?
Il tempo. È saggio, paziente
e leggermente ironico.
Le rocche di due fedi, di due eserciti
si ergono a fronte ancora oggi,
anche nel mio paese: le vecchie torri
della pieve austera di bianchi marmi,
e del tempio arabescato d’oro:
si sfidano le campane, come cannoni;
gli officianti, la domenica, continuano a tuonare
nelle chiese,
ma uscendo, di là dalla strada si salutano,
si fanno cenno con le dita: fissano
l’ora, la casa dove si giocherà a carte,
si mangerà la zuppa di pesce, con un bicchiere di vino.
Bene. Approvo:
se fossi un prete, agirei anch’io così:
« cerchiamo di capirci ».
Ma non era un prezzo eccessivo
la peste durata trent’anni,
la rabbia di d’Aubigné, la morte di Coligny,
l’invendicata notte di San Bartolomeo,
e la Germania divisa, l’Europa spaccata in due,
l’occupazione turca (centocinquantanni) del suolo d’Ungheria,
e la nostra patria…?
Ecco la « vittoria ». Mandata da Dio
per provare « con luce sfolgorante » che
« vi battete non per me, ma a causa mia »;
ecco il premio proposto dal futuro;
ma il vincitore non l’aveva preordinato
lui stesso, sin da subito, al trionfo?
Avete vinto.
Satana ha vinto con voi.
Stolidi siete stati, tutti. Dietro front!
Non avete diritto neanche a un passo avanti.
Cancellatevi nel tempo e nella pietra.
La lotta era perduta dal primo momento.

– questo dicevo con durezza, come chi aggredisce
innanzitutto se stesso e la propria verità,
e poi:
Partita persa per voi. Sul continente
pulito, cancellato dagli eserciti, su questa lavagna
che risultato viene scritto?
Una lettera, una stupida lettera, già insipida
come battuta, e capíta solo dagli ungheresi
keresztén protestante è più
di keresztény cattolico?
Dal sangue di tanti milioni di caduti
siete riusciti a distillare l’essenza,
lo spostamento di una y,
quando – scordandovi di chi dovesse fare cosa –
avete reciso con un colpo di spada il Nodo,
l’Impegno, bello e audace
solo se si districa il groviglio.
Soddisfatti del risultato?

E non succedeva neanche questo?
– riecheggiò in me, era logico,
un campanile, incalzato dall’altro,
per rintoccare poi insieme: riesplodeva
appena meno acre, l’accanita
rissa verbale dei miei antenati,
il prete da sempre cattolico di Tolna,
il testardo predicatore di Sárrét.

Che cosa li ha costretti ad armarsi?
Chi insorgeva, non insorgeva contro il Maligno?
E se non c’era il conflitto? Se in silenzio
« muore la fede » nel « lerciume di Roma »?
Se mondo e idee proseguivano per la via
Additata dal « mercante con la tiara »,
se non si resisteva al delitto
e con disperazione – quando occorre
e l’olocausto è più bello –
non si gridava « non potevo far diverso »,
dove saremmo oggi? Avremmo risparmiato,
forse, tormenti, sangue,
evitato le vittime, l’inquisizione?
Se Gustavo Adolfo non montava
– « inutilmente » – ma che importa? – a cavallo, per battersi,
se i puritani di Tolosa non rifiutavano
la servitù della gleba per indossare corazze,
e i valdesi, gli ussiti, gli aiducchi di Bocksay,
che non sapevano né scrivere né pregare,
davvero ci sarebbe stata la pace?
Una pace di cui hai appena sorriso.
Credi che esisterebbe l’Ungheria nazione,
senza Calvino?
Io, no.

Mettiamola così: avresti luce elettrica nella stanza,
se Giordano Bruno non moriva sul rogo?
È cominciata di là la storia dell’energia nucleare,
di là è partita la futura conquista dello spazio.
È partita da chi non ha temuto
carcere, fiamme,
il fallimento della lotta
o l’« invano » in agguato a ogni passo.

Forse non l’hanno vista la meta,
ma hanno visto che non c’era ritorno;
il passato, crollando in nuvola di fumo,
li ha esplosi in avanti, come la polvere da sparo
il piombo, e se si sono accollati questo destino:
onorali, con me.

Davanti alle statue, muto messaggero-soldato,
riflettevo: non ricevo da loro
spiegazioni sugli atti:
gli atti, come fanciulli, rispondono
solo da adulti di se stessi.

Alla fine mi son detto per consolarmi:
« a chiunque si possa attribuire il grande disegno,
neppure Dio poteva far diverso ».

 

 

A reformáció genfi emlékműve előtt.

 

Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza
a szobor-sornak. Hírnök, ki megölt
milliók végső tisztelgését hozza,
úgy mentem el a Nagy Gléda előtt.
Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel
a hadrakelt hit zord hadnagyai;
a Vilmosok! és Coligny és Cromwell
– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!…
Hátrálnom kellett közelükből: mindet
nem fogta össze csak messzibb tekintet.
Fölhúzódtam a kert felé, a fákig
s lelkemben is hűs tárgyilagosságig.

S most mintha ők
álltak volna kaszárnya-számadáson
az én szemem előtt,
feszes en-katonásan
kilépvén éppen akkor
a hátterül kapott nagy szikla-falból
s abból a másik, épp oly teli tömbből,
a mögéjük kövesedet! időből.

Addig jöhettek, maguk is meredt
kövek a napfénybe, hol nem lehet
szavuk már. Szavuk immár csak a tett,
mely idővel ad magyarázatot!
Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok! –

Vagy előbb én beszélhetek?

Kik ott álltatok, jiem tehetve másképp “,
mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen,
mert a langyosat kiköpi az Isten,
kik után tárgyként maradt fönn a szándék,
mennyi az igazság még öklötökben,
mely négy százada oly nagy esküt markolt,
mely kőbe s öröklétbe görcsösödten
tartja ma is a bibliát s a kardot?
Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes
dühével törtetek, a cél, ahogy
elértétek?
Ti kérditek?
S ha nem lesz
örömötökre meghallanotok?
Elmondom. Épp mert nékem is keserves.

Álltatok, égve az Úr igazátólállt szemközt épp oly tűzzel teli tábor;
aztán dönteni kezdett ezredegyszer
az ész helyett a fegyver
s a láng.
Hogy várja örök üdv a lelket:
rángtak milliószám kínban a testek
csatamezőn, bitófán, vérpadon,
karón, keréken, meg a fájdalomszerzés új mestergépein; növesztett
egymással szemben erdőnyi keresztel
Jézus példája, végig Európán;
égtek, hogy égjen itt a kép s a ¿bálvány
ott a ¿csalárd könyv” – városok és falvak,
hol újra emberhúst faltak a félvad
zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel,
nem állt egymással szemben bűn a bűnnel,
eladdig, míg nem jött – a győzelem ?
Az idő. Okosan, türelmesen
s némi humorral.
A kétféle had
és hit várai szemközt állanak
ma is, az én hazámban is; a zordon
fehér-falú s arany-cifrázta templom
vén tornyai még ágyúként vitáznak
minden beharangozáskor, vasárnap
papjaik bent még ősimód dörögnek,
de kijövet az utcán átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor
s egy kis ital.
Szép. Magam is helyeslem;
ha pap vagyok, magam is így cselekszem:
¿értsük meg egymást!”
De nem volt nagy ár
mégis a harminc évi döghalál,
d’Aubigné dühe, Coligny halála.
Szent Bertalan bosszútlan éjszakája,
fél Németország, a ketté törött
Európa s hogy itt volt a tőrök
százötven évig és a mi hazánk … –
Ez lett a „győzelem “! Ezt küldte ránk
Isten azzal, hogy jiapként kimutatta “:
nem ért
e folyt a harc, hanem miatta;
ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő: – mert volt-e vajon győztes, kit nem ő
rendelt elev
e győzni?
Győztetek.
Maga a Sátán győzött veletek!
Balekok voltatok, mind! Hátra arc!
Nincs jogotok egy lépés sem előre,
törlődjetek be kőbe és időbe.
Elveszett – eleve! – a harc!

– mondtam keményen, mint aki magára
támad először is az igazával;
majd:
Megbuktatok! A haddal simára
törölt kontinens — e fekete tábla –
közepére mi íratott eredmény ?
Egy betű, egy már tréfának sem új
buta betű s az is csak magyarul:
mért több a keresztyén
, mint a keresztény?
Értelmet annyi millió halott
véréből ennyit párolhattatok,
midőn – feledve, kinek mi a dolga –
karddal csaptatok ti is a Csomóba: a Föladatba, mely épp a kötés
kibogozásával szép és merész.
Ez az eredmény “!

És ha – ez se volna?!
– kondult bennem is, ahogy várható volt, a túlsó torony az innen valóra
(és attól fogva mind a kettő bongott) s kelt ezredszer is – alig finomodva –
bennem a két ős ádáz szó-birokra: a mindig úrhitű tolnai pásztor s a csupa dac sárréti prédikátor.

Mert mi szorította kézbe a fegyvert?
Nem a rossz ellen támadt, aki felkelt? S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan
Jtal el a hit” a jómai mocsokban”?
Ha arra tart eszme s világ, amerre a jiarás templom-kufár” vezette,
ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,
de csak annál szebb önfeláldozásképp –
ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad a kín, a vér, akkor nincs áldozat,
nincs – inkvizíció?!
Ha – bár Jiiába ” –
Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább
fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták,
valdeusok, husziták, Bocskay
írást-imát se tudó hajdúi,
hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár,
amilyet az imént lemosolyogtál?
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen
magyarság, ha nincs – Kálvin?
Nem hiszem.

Vagy mást mondok: szobádban volna villany,
ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?
Hol kezdődött, hogy atomerő is van
s holnap rakétán repülsz ki az űrbe ?
Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya –
sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő Ji iába”!
Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út:
a múlt, ahogy füst-vetve összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:
előre! és ők vállalták a sorsot –
Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!

Álltam némán, hírhozó katonájuk,
már azt forgatva, hogy én mit kapok,
nem is őtőlük magyarázatot:
a tettektói, amelyek — akár a gyermek –
magukért csak felnőttsorban felelnek.

Álltam némán, hírhozó katonájuk,
már azt forgatva, hogy én mit kapok,
nem is őtőlük magyarázatot:
a tettektói, amelyek — akár a gyermek –
magukért csak felnőttsorban felelnek.

 

 

 
 

Tratto da

Gyula Illyes, La vela inclinata ; traduzione di Umberto Albini ; Genova : S. Marco dei Giustiniani, 1980 ; Collezione · Quaderni di poesia · Classificazione Dewey · 894.51113 (19.) POESIA UNGHERESE. 1900-

Rispondi

Inserisci i tuoi dati qui sotto o clicca su un'icona per effettuare l'accesso:

Logo di WordPress.com

Stai commentando usando il tuo account WordPress.com. Chiudi sessione /  Modifica )

Google photo

Stai commentando usando il tuo account Google. Chiudi sessione /  Modifica )

Foto Twitter

Stai commentando usando il tuo account Twitter. Chiudi sessione /  Modifica )

Foto di Facebook

Stai commentando usando il tuo account Facebook. Chiudi sessione /  Modifica )

Connessione a %s...